Motto: "Az ember azt hinné, hogy lakodalomban és nem háborúban van"

Hajdútánc Kapronca váránál. 1686.

Hajdútánc, hajdótánc (1553-ban először említve. Névadói a 16–17. sz.-i Magyarország gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai táncát jelentette, de tágabb átvitt értelemben a korszak általános – a Kárpát-medence különböző népeit és vidékeit átfogó – népies táncstílusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint páros táncként is említik, sőt „jó hajdútáncos asszony”-ról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre, Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílus egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodnak. A 18. sz. elejétől már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák. – A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob kísérte.
Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc néhány stilizált dallamát is megőrizték (ungareszka). Ezek a kanásztánc-ritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. – A történeti források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csata közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen szerkezetű, harcszerű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós jellegét (toborzók), kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló, földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, valamint ritmikus kiáltásokról is tesznek említést.

Hajdútánc Varranó váránál. 1686.

A hajdútánc átalakult maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncai őrzik. A magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklórban több olyan tánc is feltűnik (a magyar kanásztánc és botoló; a szlovák, goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbójnicki; az erdélyi román haidău), amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolódnak e történetileg fontos s a Kárpát-medencei népek tánckincsének összefonódását tanúsító régi táncfajtához. E táncok a 16–17. sz.-i egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus színezetű elágazásai. A magyar változatokra a virtuóz, változatos eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggoló motívumok, a román haidăura pedig a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás jellemző. E táncok éppúgy nem csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem eszköz nélküli és páros, valamint csoportos formákban is élnek.
A hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az újabb férfitánc, a verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar táncstílus kialakuláshoz is hozzájárult.
A történeti forrásokban a 15. század végétől a 18. század elejéig tudjuk követni a hajdútáncokat hosszabb-rövidebb leírások, dallamfeljegyzések, képi ábrázolások formájában. Az eddig e témáról összegyűlt mintegy 300 hazai és külföldi forrásból e táncot a fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával járt, harcszerű, vívó mozdulatokkal átszőtt szóló-, illetve csoportos férfitáncként, s alkalmanként nővel járt párostáncként ismerjük meg. A korabeli följegyzésekben hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogó jellegét, szinte akrobatikus, ugró, guggoló, földhöz lapuló figuráit, a jellegzetes karjátékot és a ritmikus kiáltásokat. A táncot a kor népszerű hangszerei, a duda, a tárogató és a dob szolgáltatta. Kísérődallamaira a gyors mozgású nyolcadoló ritmus és a dudazene jellegzetes motivikáját használó melodika volt jellemző.

Edward Brown angol utazó például így jellemzi a táncot: "Nyomát sem láttam, míg Magyarországra nem jöttem, a régi Pyrrhusi Saltatiónak, azaz harcitáncnak, melyet ezen a vidéken hajdúk (Heyducks) táncolnak. Csupasz karddal előretörve, suhintgatva és csattogtatva járják. Forognak és fordulnak, testüket erőteljes és hirtelen mozdulatokkal felemelve és lenyomva, miközben a görögök módjára saját mértékük szerint énekelnek". Hasonló táncot járt kard nélkül Balassi Bálint 1572-ben a pozsonyi koronázási ünnepségen, Esterházy Pál nádor két karddal a kezében az 1647-es országgyűlés alkalmával a királyi udvarban. A hajdútánc - érdekes módon - része lett a hajdúk, mint egyfajta kelet-európai könnyűfegyverzetű zsoldoskatonaság sajátos harcmodorának, melynek állandó eleme volt a cselvetés, a meglepetés és az ellenség bosszantása.

Erre utal Gabelmann német szemtanú leírása Esztergom ostromáról 1595-ben: "egy hajdú és két magyar zászlótartó beugrott a vár árkába, s ott a törökök leghevesebb tüzelése közben a hajdútáncot járták. Az ember azt hinné, hogy lakodalomban és nem háborúban van". A forrásokból világosan nyomon követhető, hogy egy, a középkori forrásokban ritkán előforduló, alkalmi táncforma, a fegyvertánc hogyan válik fokozatosan az egész korabeli magyarországi társadalmat (a jobbágyokat, nemeseket, végvári katonákat, s nemzetiségeket is) átfogó tánccá, általános Kárpát-medencei táncstílussá a korabeli Magyarország tánckultúrájának legfőbb kifejezőjévé Európa szemében. A hajdútánc a török Hódoltság és a Habsburgok elleni küzdelmek elmúltával elvesztette időszerűségét, és lassan visszaszorult a helybeli pásztori-paraszti tánchagyományba. Maradványai leghívebben a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncaiban éltek tovább, s megváltozott formában részévé váltak a 18-19. századi új tánc- és zenei stílus, az ún. verbunkos kialakulásának."
Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924);
Viski Károly: Hungarian dances (Bp., 1937);
Szabolcsi Bence: Népzene és történelem (Tanulmányok, Bp., 1954);
Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958);
Kresánek, J.: Hůdobnovedné študie (Bratislava, 1959); Martin György: East-European Relations of Hungarian Dance Types (Europa et Hungaria, Bp., 1965);
Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969).
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-914.html http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index4.html