A korabeli zenészek mai újrajátszói, avagy hogyan fogjunk a húrokpengetésébe...

Egy nagy költőnk egyszer megírta, hogy "Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésébe", akkor ennek ellenére miért teszik mégis olyan sokan? Amire gondolok, az jelen esetben nem átvitt értelmű, hanem nagyon is szó szerint értendő. Igen, a hangszerekről van szó, mégpedig a történelmi hangszerekről és azok közül is a 16-17. században használtakról, valamint a zenészekről.

Szerencsére sokunk sok éves kitartó munkájának köszönhetően mára egyre több rendezvényszervező felismerte, hogy ha van zene is, akkor azzal jobban vissza lehet adni a korszak hangulatát. Remek kiegészítője a csatajeleneteknek, vagy a vásári forgatagnak. Ennek köszönhetően számos zenekar alakult az elmúlt időszakban. Ez azonban rengeteg problémát vet fel, ugyanis el kell dönteni, hogy mely korszak zenéjét szeretné az adott csapat játszani, ahhoz kellenek korabeli hangszerek, ruházat és repertoár is. Jegyzetem témája csupán a 16-17. század (ez is éppen elég hosszú időszak), tehát a más korszakokban felbukkanó zenészekről most nem kívánok szólni, sőt a koncertteremben a nagyon sokszínű hangszerarzenált felvonultató udvari muzsikáról sem, mert az is egy teljesen másfajta gondolkodás, mint a várfalra kiülő, vagy a csatában munkálkodó "mezei" zenész.

A hangszerekről. 
Ez az egyik legfontosabb kérdés. A magyar hadi, vagy "mezei" muzsikában nem találunk túl sokszínű hangszerarzenált. Létezhetett duda, síp, a dobok néhány fajtája, kétfenekű, vagy egy oldalon megszólaltatott. Trombita és üstdob a lovasság kötelékében.

Nagy kérdés a koboz. Sajnos e sorok írója is nehéz szívvel mondja ki, hogy ugyan a koboz szó már a 13. században is létezett, semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy hogyan is nézett ki, milyen volt a felépítése. A ma használatos koboz egy 19. századi "újratervezés". Eredete nagyon bizonytalan, ezért használatának jogossága igencsak kétséges, bár védhető azzal, hogy létezhetett valami hasonló, de forrás híján csak a mai formáját tudtuk és tudjuk használni. Most is az egyik kedvenc hangszerem, kobzon tanultam meg régizenét játszani, de a bizonyítatlansága miatt meg kell vállnom tőle. Letészem a kobozt! Megmarad táncházi hangszernek. A tábori muzsikáláshoz most már udot használok, de remek alternatíva a török lavta is, vagy a mandolin család valamely tagja.

Több zenekar is használ tekerőt, mi is, amely a táborba szállt mulatozásoknál teljes mértékben elfogadható, de a csatatéren nem. Sem leírás, sem ábrázolás nem bizonyítja a ottlétét, de még maga a hangszer felépítése sem könnyíti meg a nyílt színi alkalmazást, ezt az erre vonatkozó rekonstrukciós munkánk is bizonyítja. Még nagyobb az ellentmondás, ha a tekerőt ún. török zenét játszó együttes használ. A török zene nem ismeri sem a magyar rendszerű, sem az európai rendszerű tekerő(lant)ot.

Találkozhatunk rendezvényeken ütőgardonnal, amely a dob visszaszorulása után a 18. században keletkezett ritmushangszer. Egyáltalán nem hiteles a hódoltság korabeli rendezvényeken.

A magyar és európai dudák alkalmazása teljesen elfogadott, ha azt nem török muzsikus és sajnos ki kell mondani, (nem hímsovinizmusból) hogy ha nem női zenész szólaltatja meg. Női dudásról nemcsak történelmi, de néprajzi adat sincsen. Ne essék félreértés, nem a nők ellen szólok, de külön kell választani a csatatéren megszólalt muzsikát, a produkció jellegű, színpadi zenéléstől, ahol nincsen semmi gond a hölgyek jelenlétével.

A fentebb leírtak alapján még tovább bonyolíthajuk a képet, hiszen az sem mindegy hogy ki, milyen nációt bemutatva, milyen viseletben, milyen repertoárt játszik.

Összegzésül a saját, sok éves történelmi rekonstrukciós tapasztalataink alapján kijelenthető, hogy nem egyszerű feladat korrekt módon felépíteni és működtetni egy korszaki zenekart. Egy hangszer, viselet és repertoár egy korszakhoz illeszthető. Nem is biztos, hogy megoldható a 100%os hitelesség, hiszen hangfelvétel nem lévén pontosan nem tudjuk, hogy hogyan hangzottak ezek a dallamok. Nem lehet minden mindig tökéletes, nyilván vannak ésszerű kompromisszumok, de érdemes törekedni a leginkább hiteles megjelenítésre, mert nagy felelősség terheli a muzsikust játszókat, hiszen a közönség rajta keresztül jut korabeli zenei élményhez. De legalább ugyanekkora a felelősség azokon a rendezvényszervezőkön, akik egyébként nagyon helyesen, a fesztivált korhű muzsikával igyekszenek még élethűbbé és hitelesebbé tenni.

"Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésébe!"

További információ a történelmi rekonstrukcióról a National Geograpchic oldalán