Ha­di­ze­ne
Eu­ró­pai ha­di­ze­ne és tánc a XVI-XVII. szá­zad­ban
2015. már­ci­us 30., hétfő

Ha­di­ze­ne és han­gá­szok a kora új­kor­ban

"Dob, Trom­bi­ta nél­kül mi nem jár­ha­tunk."
Beth­len Gábor 1619.

Az aláb­bi cikk célja a 17. szá­za­di ha­di­ze­ne, annak al­kal­ma­zá­sá­nak és je­len­tő­sé­gé­nek, azon belül is a ma­gyar ze­né­szek, hang­sze­rek rövid be­mu­ta­tá­sa.

A ka­to­nai cé­lok­ra fel­hasz­nált zene egy idős az ember azon ké­pes­sé­gé­vel, hogy a han­got, mint egy­sze­rű ter­mé­sze­ti je­len­sé­get tu­da­tos te­vé­keny­ség­gel mű­vé­szet­té és tu­do­mánnyá fej­lesz­tet­te. A riadó kür­tök, har­so­gó trom­bi­ták és dobok per­gé­se év­szá­za­dok hosszú során vé­gig­kí­sér­te a har­co­ló em­be­ri­sé­get, és már ke­let­ke­zé­se óta ma­gá­ban hor­doz­za min­dazt, ami­ért a zene a fegy­ve­rek tár­sá­ul szegő­dött. A hang­sze­rek ha­dá­sza­ti cé­lok­ra való fel­hasz­ná­lá­sá­nak je­len­tő­sé­gét már az ókor­ban fel­is­mer­ték, hi­szen a rit­mi­kus hang élén­kí­tő ha­tás­sal volt a har­co­lók­ra, to­váb­bá a leg­fon­to­sabb ha­di­je­le­ket, csa­pat­moz­gá­so­kat tudta köz­ve­tí­te­ni a harc­te­re­ken. Ezzel a hang­szer és hasz­ná­ló­ja ki­emelt fi­gyel­met és meg­be­csü­lést él­ve­zett a ha­de­rő­ben, hi­szen meg­ha­tá­ro­zó kom­mu­ni­ká­ci­ós sze­re­pé­vel a győ­ze­lem vagy a ve­re­ség el­dön­tő­je is le­he­tett. Így vál­tak a fúvós hang­sze­rek és a dobok a tör­té­ne­lem során a harc és a ka­to­naé­let szim­bó­lu­má­vá és ta­lál­hat­juk meg a há­bo­rút jel­ké­pe­ző áb­rá­zo­lá­so­kon, mű­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kon a zász­lók, fegy­ve­rek, ágyúcsö­vek szim­bo­li­kus tár­sa­sá­gá­ban. Szol­gá­lat­ban vé­gig­kí­sér­te a ka­to­na egész nap­ját az éb­resz­tő­től a ta­ka­ro­dó­ig, a hit és re­mény zenei meg­tes­te­sí­tő­je, sok eset­ben pedig a végső em­be­ri élet és sors végső le­zá­ró­ja is egy­ben. 
A Hét­to­rony Han­gá­szok. Fotó: Hajdú Ágnes Ka­ta­lin
 A ka­to­na­ze­ne­ka­rok első szer­ve­zett for­má­já­val a 16. szá­zad­ban ta­lál­koz­ha­tunk az Osz­mán Bi­ro­da­lom ha­de­re­jé­ben, ahol a török sereg már tu­da­to­san hasz­nál­ta fel a ka­to­na­ze­ne­kar által ját­szott zene ere­jét a hit és az el­szánt­ság meg­erő­sí­té­sé­nek ér­de­ké­ben. Ugyanek­kor Eu­ró­pá­ban a had­se­re­gek a ka­to­na­ze­nét job­bá­ra csak dob és kürt­jel for­má­já­ban hasz­nál­ta fel, és még nem látta azt a le­he­tő­sé­get – amit a török had­se­reg – hogy a ka­to­na­ze­ne­kar­ral együtt az or­szág saját kul­tú­rá­já­val is hó­dít­hat. A fran­cia és po­rosz min­tá­ra fel­ál­lí­tott eu­ró­pai had­se­re­gek szer­ve­zett ha­de­rő­ként ka­szár­nyák­ban ke­rül­tek el­he­lye­zés­re, ahol meg­je­len­tek az első ka­to­na­ze­ne­ka­rok is, ame­lyek az ez­re­dek napi te­vé­keny­sé­gé­ben aktív sze­re­pet ját­szot­tak.
A szig­nálfú­vó­sok mellé oboák és fafú­vós hang­sze­rek tár­sul­tak, így az 1600-as évek­től a ze­né­sz­a­la­ku­lat fa és rézfú­vó­sok­ból, to­váb­bá ütő­hang­sze­rek­ből állt. A hang­sze­rek ha­dá­sza­ti funk­ci­ó­ja meg­vál­to­zott a ko­ráb­bi szá­za­dok­hoz ké­pest, hi­szen a jel­adást, meg­ret­ten­tést- a pszicho­ló­gi­ai funk­ci­ót fel­vál­tot­ta a tar­tal­mi köz­ve­tí­tés. A jel­ző­hang­szer jelek (trom­bi­ta, dob) eddig a leg­fon­to­sabb harci cse­lek­mé­nye­ket je­lez­ték, ám ek­kor­ra hasz­ná­la­tuk ki­bő­vült a ka­to­nai élet szin­te min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sá­val, az éb­resz­tő, ta­ka­ro­dó, az egy­há­zi és te­me­té­si szer­tar­tás köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Ezen kívül a harci és tá­bo­ri jelek mel­lett meg­je­len­tek a szol­gá­la­ti, vagy helyőr­sé­gi jelek.
Com­pag­nie aux Tri­cor­nes do­bo­sai (Bel­gi­um) Fotó: Cynt­hia Dut­hoo
A XVII. szá­zad­ban nagy vál­to­zá­son ment át az állam ha­tal­mi esz­kö­ze, a had­se­reg. Az ál­lan­dó szer­ve­zett ha­de­rő lét­re­ho­zá­sa – egyen­ru­ha, egy­sé­ges fegy­ver­zet, ve­zény­szó és sza­bály­zat, va­la­mint a lak­ta­nyák épí­té­se – fe­le­rő­sí­tet­te a ka­to­na­ze­ne min­den­na­pi fel­hasz­ná­lá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét. Így ala­kul­tak ki a tá­bo­ri és szol­gá­la­ti zenei jelek rend­sze­re, amely­nek nél­kü­löz­he­tet­len esz­kö­zei vol­tak a kü­lön­bö­ző zenei hang­sze­rek és annak hasz­ná­lói a ka­to­na­ze­né­szek.

A Ve­ze­kény­nél el­hunyt Es­ter­házy Lász­ló 1652. évi nagy­szom­ba­ti te­me­té­sét áb­rá­zo­ló met­sze­ten Batthyány Ádám ud­va­ri se­re­ge előtt egy dobos és nyolc trom­bi­tás lát­ha­tó lo­va­i­kon.
Ma­gyar­or­szág a Habs­burg Bi­ro­da­lom ré­sze­ként nem ren­del­ke­zett saját önál­ló ha­de­rő­vel így te­rü­le­tén egy sa­já­tos több­nem­ze­ti­sé­gű had­se­reg látta el az or­szág vé­del­mét. A fran­cia min­tá­ra fel­ál­lí­tott csá­szá­ri – ki­rá­lyi had­se­reg­ben a hadi muzsi­ku­sok (han­gá­szok) mel­lett a XVII. szá­zad ele­jén meg­je­len­tek a sípos és dobos össze­té­telű Spiel el­ne­ve­zé­sű zenei együt­tes, amely a ka­to­na­ze­ne­ka­rok leg­el­ső hír­nö­kei vol­tak. A Spi­el-ben már meg­ta­lál­ha­tó volt a rézfú­vós és fafú­vós hang­sze­rek, és a török min­tá­ra az ütő­hang­sze­rek­kel ki­egé­szít­ve. A ze­ne­kar he­lyét sza­bály­zat­ban ha­tá­roz­ták meg, és a me­ne­te­lés élén­kí­té­sé­re szol­gált. A do­bo­sok az előírt je­le­ket és me­ne­tet ütöt­ték, míg a többi fúvós hang­sze­res vidám né­pi­es dal­la­mo­kat ját­szott. Az együt­tes ze­né­je át­me­net volt a ké­sőb­bi ka­to­na­in­du­lók­hoz, ame­lyek főleg a trom­bi­ta és dob­je­lek, ka­to­na­nó­ták és népi dal­la­mok öt­vö­ze­té­ből állt. A kor­szak in­du­lói a késő kö­zép­ko­ri kör­me­net éne­kek­ből, ke­resz­tes és zsol­dos csa­pa­tok da­la­i­ból ala­kul­tak ki, to­váb­bá a dallá ala­kí­tott trom­bi­ta­fan­fá­rok és dob­kí­sé­re­tes ha­ránt­síp-da­lok for­má­já­ban ke­let­kez­tek.
 
Nyu­ga­ti ze­né­szek a Bri­tish Mu­se­um gyűj­te­ményé­ből
Trom­bi­ta­szig­ná­lok és dob­je­lek irá­nyí­tot­ták a se­re­ge­ket, mi­ként az ud­va­rok min­den­nap­ja­it is. Ezek­kel je­lez­ték az idő mú­lá­sát vagy azt, hogy kül­dött­sé­gek ér­kez­tek. Így fi­gyel­mez­tet­tek a ve­szély­re, de arra is, hogy a kí­sé­re­té­vel, se­re­gé­vel jövő ural­ko­dót békés szán­dék ve­zér­li.
Az ud­var­ban szol­gá­ló ze­né­szek ugyan­is két, egy­más­tól jól el­kü­lö­nít­he­tő cso­por­tot al­kot­tak: a ’mezei’ és a ’házi’ muzsi­ku­sok cso­port­ját. Az elő­ke­lőb­bek és a job­ban fi­ze­tet­tek a mezei muzsi­ku­sok vol­tak. Kö­zé­jük tar­toz­tak a trom­bi­tá­sok, tö­rök­sí­po­sok és do­bo­sok. Ők ugyan­is nem­csak hang­sze­rük­kel, hanem a ren­des ud­va­ri fa­mi­li­á­ri­sok­hoz ha­son­ló­an kard­juk­kal is szol­gál­tak az úrnak, az ud­va­ri se­reg­gel vo­nul­tak hadba, sőt al­ka­lom adtán más fa­mi­li­á­ri­si szol­gá­la­to­kat, mint pél­dá­ul kö­vet­sé­ge­ket is el kel­lett lát­ni­uk.
A trom­bi­ták, tö­rök­sí­pok és a dob al­kot­ta együt­tes a kor jel­leg­ze­tes ka­to­na­ze­ne­ka­ra volt.


A han­gá­szok és hang­sze­re­ik

A gya­log­ság­hoz be­osz­tott ze­né­sze­ket han­gá­szok­nak ne­vez­ték. Ez az el­ne­ve­zés kü­lön­böz­tet­te meg őket a ké­sőb­bi ze­ne­ka­ri mű­vé­szi sze­re­pet be­töl­tő ze­né­szek­től. A han­gá­szok vol­tak, akik a had­se­reg síp, trom­bi­ta és dob­je­le­it ját­szot­ták pa­rancs­köz­lő és irá­nyí­tó sze­rep­pel. Szo­ro­san együtt­mű­köd­ve a zász­lós­sal és köz­vet­len kö­ze­lé­ben mun­kál­kod­va a se­reg­test pa­ran­cso­ló tiszt­jé­vel.
A han­gá­szok hang­sze­rei fegy­ver­ne­men­ként vál­toz­tak. A lo­vas­ság in­kább sípot, trom­bi­tát és üst­do­bot hasz­nált, míg a gya­log­ság a török, vagy tá­ro­ga­tó­síp, a duda és a dob volt hasz­ná­la­tos.
El­vesz­té­sük szé­gyen­le­tes, meg­szer­zé­sük pedig nagy di­cső­ség­nek szá­mí­tott.


 Ma­gyar ha­di­ze­né­szek gya­lo­go­san és ló­há­ton

 Nem­csak a saját síp és dob­je­le­i­ket kel­lett is­mer­ni­ük, hanem a szö­vet­sé­ges, il­let­ve az el­len­sé­ges se­re­ge­két is, ezért ezt az igen ko­moly tu­dást, hi­szen így az el­len­sé­ges se­re­gek moz­gá­sá­ról ők ér­te­sül­het­tek elő­ször, sok­szor kü­lön­le­ges ki­vált­sá­go­kat kap­tak. Ilyen volt pél­dá­ul a bo­to­zás alóli min­den­ko­ri ment­ség.
A dobos fel­ada­tát több fenn­ma­radt írás is rög­zí­ti, mi­sze­rint a kö­te­les a pa­ran­cso­kat min­den­kor nagy igye­ke­zet­tel tel­je­sí­te­ni, ha pa­ran­csot kap a do­bo­lás­ra, azt azon­nal és sürgő­sen hir­des­se ki. Ezért  a do­bo­sok­nak éles és ért­he­tő hang­ja kel­lett lenni. Ha az el­len­ség­hez küld­ték őket meg kel­lett bízni ben­nük és az el­len­ség­nek se töb­bet, se ke­ve­seb­bet nem mond­ha­tott, mint amire pa­ran­csot ka­pott.
 
A Hét­to­rony Han­gá­szok du­dá­sai Len­gye­l­or­szág­ban (Za­mosc) Mónos Gábor fel­vé­te­le

A duda
A 16. szá­zad­ban Nyu­gat Eu­ró­pá­ban is jól is­mer­ték a ma­gyar du­dá­so­kat. A ma­gyar hang­sze­res leg­ko­ráb­bi írott em­lé­ke­i­ben, a 16. szá­zad­ban meg­je­lent Un­ga­ris­cher Tantz, Hay­ducky, Un­ga­rescha című kot­ták­ban vi­lá­go­san rá­is­me­rünk a ma­gyar du­da­já­ték jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­re.  A 16-17. szi ma­gyar ka­to­nai hang­sze­res ze­né­ben elő­ke­lő helye volt a du­dá­nak, mint akkor nem­csak Ma­gya­ro­szá­gon, hanem Eu­ró­pa-szer­te di­va­tos hang­szer­nek. A ma­gyar ha­di­muzsi­ká­ban a XVII. szá­zad vé­géig lé­te­zett a duda, amit akkor, mint "ka­to­nát­lan hang­szert" el­tö­röl­tek.

Ko­ra­be­li üst­dob re­konst­ruk­ció
 Az üst­dob
1457-ben V. Lász­ló ma­gyar ki­rály kö­ve­tei által, egy nagy­mé­re­tű ló­hát­ra sze­relt üst­do­bot kül­dött VII. Ká­roly fran­cia ki­rály­nak. Az üst­do­bok ezen faj­tá­ja a Kö­zel-Ke­le­ten a XII. szá­zad óta hasz­ná­la­tos volt. Ezek a dobok a trom­bi­tá­val együtt ké­sőbb a lo­vas­ság el­sőd­le­ges hang­sze­rei let­tek.
A 17. szá­za­di er­dé­lyi for­rá­sok az üst­do­bot a zász­ló­val egy­be­tar­to­zó ha­tal­mi jel­kép­nek mu­tat­ják: a Rá­kóczi­ak és Apafi Mi­hály ko­rá­ban ne­megy­szer or­szág dob­já­nak ne­ve­zik, a do­bost pedig or­szág do­bo­sá­nak.  
Az üst­do­bo­kat min­dig lovon hasz­nál­ták.
Az üst­do­bos fel­ada­ta az előírt dob­je­lek ve­ré­se és a trom­bi­tá­sok já­té­ká­nak alá­fes­té­se volt. A do­bo­lás nem volt gé­pi­es, a dobos azt sza­ba­don szí­ne­sít­het­te. Mind­ezt ak­ro­ba­ti­kus ügyes­ség­gel tette, feje fö­lött kü­lön­bö­ző mu­tat­vá­nyo­kat vég­zett.
Ezt az ősi, ke­le­ti ere­de­tű hang­szert min­dig pár­ban hasz­nál­ták. Az egyik mé­lyebb a másik ma­ga­sabb han­go­lá­sú volt. A lo­va­kat, két­fe­lől a ken­gyel­hez kap­csolt kan­tár­szá­rak se­gít­sé­gé­vel, a lá­buk­kal irá­nyí­tot­ták, ezen kívül egy ren­des kan­tár­szíj is volt a nye­reg­ká­pá­ra akaszt­va. A hang­szert min­dig dí­szes dob­ta­ka­ró dí­szí­tet­te. Ezál­tal az üst­do­bok dísz­hang­sze­rek­ké vál­tak és nagy becs­ben tar­tot­ták.
Az üst­do­bok hasz­ná­la­ta saj­nos nem volt hosszú életű. Arra hi­vat­koz­va, hogy a hu­szá­r­ez­re­dek nem vi­szik üt­kö­zet­be üst­dob­ja­i­kat, azt a ha­tá­ro­za­tot hoz­ták, hogy az üst­do­bo­kat meg­szün­te­tik.
  


Ma­gyar min­tá­ra fel­sze­relt len­gyel sereg az 1605-ös stock­hol­mi te­ker­csen. Kö­zé­pen jól lát­ha­tó­ak a han­gá­szok, kö­zöt­tük a zász­ló. A ve­zény­lő tiszt éppen pa­ran­csot ad, me­lyet a ze­né­szek a meg­fe­le­lő hang­jel­lel köz­ve­tí­te­nek.
Ér­de­kes­ség­ké­pen ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a XVI. szá­zad­ban a len­gyel nyelv­be sok más a had­vi­se­lés­sel kap­cso­la­tos ma­gyar szó mel­lett be­ke­rül­tek a ha­di­ze­né­szek, a han­gá­szok el­ne­ve­zé­sei is, "szy­posz", "do­bosz", és "dudzi­arz" for­má­ban.

A 150 éves török ura­lom után az első két ma­gyar re­gu­lá­ris hu­szá­r­ez­re­det 1688-ban ál­lí­tot­ták fel a csá­szá­ri had­se­reg­ben. E két ez­red­ben, va­la­mint a ké­sőbb szer­ve­zett hu­szá­r­ez­re­dek­nél a vér­te­sek min­tá­já­ra ha­di­ze­nész­ként üst­do­bost és szá­za­don­ként egy trom­bi­tást szer­vez­tek. Ez a „han­gász” lét­szám II. Rá­kóczi Fe­renc ha­de­re­jé­ben a lo­vas­sá­gá­nál is meg­ta­lál­ha­tó volt.
Azon­ban az ál­lan­dó had­se­re­gek lét­rejöt­té­vel a ha­di­ze­né­nek is új fe­je­ze­te kez­dő­dik. 


Iro­da­lom:

Kol­tai And­rás: Batthyány Ádám. Egy ma­gyar főúr és ud­va­ra a XVII. szá­zad kö­ze­pén. Győr, 2012.  „’Mezei és házi muzsi­ku­sok’ című fe­je­zet (357-362. oldal)

Ki­rály Péter: Lant­já­ték Ma­gyar­or­szá­gon a XV. szá­zad­tól a XVII. szá­zad kö­ze­péig. Bp. 1995

Ki­rály Péter: Ud­va­ri trom­bi­tá­sok a 16-17. szá­za­di Ma­gyar­or­szá­gon. In: Ma­gyar Zene 42 (2004) 121-148.

Ki­rály Péter: A ma­gyar­or­szá­gi fő­ne­mes­ség 17. szá­za­di ze­neé­le­te. Váz­la­tos át­te­kin­tés. In: „Idő­vel pa­lo­ták…” Ma­gyar ud­va­ri kul­tú­ra a 16-17. szá­zad­ban. Szerk. G. Eté­nyi Nóra. – Horn Il­di­kó. Bp. 2005. 433-467.

Hár­cich János: Az Es­ter­házyak ud­va­ri és tá­bo­ri trom­bi­tá­sai. Muzsi­ka 1 (1929/6-7). 59-61.

Sza­bol­csi Bence: Ma­gyar zene I. Ta­nul­má­nyok a kö­zép­kor­tól a XVII. szá­za­dig. Bp. 1959

Benda Bor­bá­la – Kol­tai And­rás: A Batthyá­nyak ud­va­ri ze­né­szei 81627-1664). Adat­tár. In: Batthyá­nyi­ak év­szá­za­dai. Tu­do­má­nyos kon­fe­ren­cia Kör­men­den 2005. okt. 27-29. szerk. Nagy Zol­tán. Kör­mend-Szom­bat­hely. 2006. 15-46.

Ma­ro­si Lász­ló: Két év­szá­zad ka­to­na­ze­né­je Ma­gyar­or­szá­gon (a ma­gyar­or­szá­gi ka­to­na­ze­ne tör­té­ne­te, ka­to­na­kar­mes­te­rek 1741-1945)

Barcy Zol­tán, Karch Pál: Han­gá­szok - Hang­sze­rek- Hang­je­gyek, Bu­da­pest, 1985.
Lásd. még Ta­káts Sán­dor vo­nat­ko­zó – szé­les körű – ku­ta­tá­sát…